Gyorsan múlik az idő, a percek csak úgy peregnek. Az idei nyár is lassan véget ér. Nem igazán szoktam nyaralni és idén sem voltam sehol, de mégis csodás nyaram volt. Már 1 hónapja, hogy belevágtam a bloggerkedésbe, ami számomra egyfajta kikapcsolódás és öröm. Néhány pozitív visszajelzést is kaptam már ami csak arra buzdít, hogy ne hagyjam abba és folytassam, ami csak szintén azt erősíti meg bennem, hogy soha ne adjam fel. El kezdtem kimozdulni, önfejlesztő programokon részt venni, ahol új embereket ismertem meg, ami nagyszerű élmény is volt. Természetesen egyetlen szülőmhöz apámhoz is eljártam vidékre a nyár folyamán, akinél besegítettem a kerti munkálatban, jókat beszélgettünk, volt, hogy szalonnát is sütöttünk és sétálgattunk a természetben. Vendéglátósként nem nagyon van szabadságom, de a munkahelyemen az utóbbi hónapokban is fejlőttem egy-két dologban továbbra is. Röviden ennyit tudok összegezni az idei nyaramról.

Azonban még teli vagyok tervekkel továbbra is. Szeptemberben például tervezem, hogy újra eljárok statiszta munkákra, ugyanis már régen voltam. Továbbra is sok-sok élménybeszámolóval és hosszabb tartalmasabb blogbejegyzéseket készülök írni a jövőben, valamint folytatni fogom az önfejlesztő rendezvényekre eljárni. Még ebben a hónapban 2 csapatépítő program is lesz, amin nagy valószínűséggel én is részt veszek. Egy pár napos kikapcsolódás vidéken, illetve egy airsoft-ozás. Sok új dologba is szeretnék még az ősz folyamán belevágni, néhány új tanfolyam tervben van, valamint még az írói tudásomat is szeretném fejleszteni. Több újfajta játék estre és hasonló rendezvényekre is szeretnék mindenképp eljutni. A jövőben is teli vagyok tehát tervekkel ami csak arra bátorít, hogy folyamatosan fejlődjek és új élményekkel gazdagodjak, új emberekkel ismerkedjek meg. Ezt a bejegyzésemet most nem is terveztem túl hosszúra nyújtani, viszont szeretném megköszönni ezúton is mindenkinek, hogy olvassátok a blogomat és hiszem, hogy idővel még többen olvasnak majd és az írásaimmal segíthetek másoknak is, még ha csak kikapcsolódás képpen is.

Csodás érzés, amikor a szürke hétköznapokból kilépve lekötöd magad valami olyan dologgal, ami örömöt, boldogságot, némi kikapcsolódást nyújt a számodra. Egy hobbi. Eddigi életem során akad olyan, amiből már úgy gondolom, hogy kinőttem. Ilyen az autogram gyűjtés, ami számomra sok élményt nyújtott gyerekként. Izgalmas és örömteli emlékekkel gazdagodtam (és persze dedikálásokkal is). Emlékeim mélyén még tisztán bennem van egy-egy híreséggel való találkozás, énekesekkel, műsorvezetőkkel, sportolókkal, színészekkel vagy éppen humoristákkal. Ahogy idősödtem évről évre, úgy ezt a tevékenységet abba is hagytam valamikor a tinédzser korom folyamán. Gyerekként még nem is voltak érdekesnek tűnő szabadidős tevékenységeim, csak a biciklizés és az olvasás. Sokáig szinte nem is volt olyan hobbim, ami számomra érdekes vagy igazán izgalmas lehetne. Leginkább az internet világába voltam belemerülve.

Aztán egy nap felnőttként történt valami. Éppen munkanélküli voltam és állást keresgéltem, amikor rábukkantam egy hirdetésre az interneten. Ugyan nem egy álláshirdetés volt az, hanem egy statiszta lehetőség sorozatba egy kisebb pénzért. Gondoltam jelentkezek rá, hiszen egy kis plusz fizetés jól jön a jelenlegi helyzetemet tekintve. Izgatottan vártam, hogy vajon milyen lesz, mi vár majd rám. Budapesten egy bárban volt a helyszín, ahol jelen kellett lenni. Egy ideig a bejárat előtt kellett várakoznunk nekünk statisztáknak, majd bevezényeltek minket, ahol mindenkinek elmondták, hogy kinek hova kell ülnie. Engem két sráccal ültettek össze, ahol három pohár ital volt kitéve (de persze minden asztalnál voltak italokkal teli poharak). Miután mindenki a helyén ült, elkezdődött a forgatás. Nekünk háttérművészeknek csak annyi volt a dolgunk, hogy beszélgessünk. Az előttünk lévő sörnek látszó italokról megállapítottuk látás és szagolgatás után, hogy ezek felvizezett löttyök (persze nem ihattunk bele, mivel csak kellékként funkcionáltak).Érdekes volt látni, ahogy felvesznek egy-egy jelenetet, amit többször is újra vettek (talán úgy háromszor), de volt, hogy azért kellett újra venniük, mert egy szereplő elrontotta a szövegét. Akikkel egy asztalnál ültem megtudtam néhány dolgot a ,,szakmáról" és elég jónak kezdtem érezni ezt a lehetőséget. Nekik már volt tapasztalatuk a statisztálkodásban és néhány jó sztorit is meghallgattam tőlük az élményeikkel kapcsolatban. Lényegében elég jól éreztem magam és elhatároztam, hogy amikor csak alkalmam lesz rá menni fogok statisztának. Szerencsére a későbbiekben még sok ilyen lehetőség adódott a számomra és mondhatni a hobbimmá vált. Nem csak sorozatokban, de volt lehetőségem filmben is statisztálkodnom, illetve műsorokban is volt lehetőségem részt venni nézőként.

Aztán két évvel ezelőtt történt, hogy valami furcsa okból kifolyólag nagyon kíváncsi lettem a tiktok-ra. Korábban már hallottam róla, de nem igazán foglalkoztam vele. Akkor viszont elkezdtem felnézni rá és kezdett megtetszeni. Már egy ideje regisztráltam is magam rá, amikor gondolkodásba estem és azon töprengtem, hogy talán felteszek egy videót. Készítettem is egy budapesti látképekből állót. Ezek után hajtott a gondolat és talán a kíváncsiság is, hogy mi lenne, ha egy tátogós videót készítenék? Amit aztán meg is tettem, amiből kifolyólag elkezdtem gyártani a rövid kis videókat tiktok-ra. Nem célom, hogy tiktok sztárrá váljak, egyszerűen csak szórakozásból kezdtem el csinálni és csinálom is. Azt nem gondoltam, hogy majd adódnak a tartalmaimból olyanok, amik nagyon nézettekké válnak és sok-sok nézőnek tetszeni fog (amik már for youb-ba kerültek), ami engem ez nagy örömmel tölt el és az is, hogy pozitív visszajelzéseket illetve hozzászolásokat kapok. Nemrég pedig belekezdtem a bloggerkedésbe, ami szintén egy csodás lehetőség számomra, akár a statisztálkodás, akár a tiktok-ozás. Ez is egy olyan lehetőség ami izgalmas és akár valami nagyszerű is kialakulhat belőle.

Az élet tele van csupa meglepetéssel, váratlan fordulatokkal. Soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, hogy egy nem várt döntés hogyan alakítja a jövőt. Sokszor voltam már úgy, hogy eldöntöttem valamit, aztán másképp alakultak a dolgok. Egy elhatározott döntés általában nálam sosem sült el jól, de aztán valami jobb, valami más alakult számomra. Gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy felnőttként szakács leszek. Emlékszem akkoriban sokszor néztem a tévében főzős műsorokat, illetve óvodába és otthon is sokszor játszottam olyat, hogy főzök. Nem is tudom pontosan miért, de valamiért magával ragadott. Amikor már elértem az ifjúságom ahhoz részéhez, amikor is általánosból elballagva bekerültem egy vendéglátós iskolába, örültem, hogy végre belevághatok abba, amivel majd szívesen foglalkozok. Azonban nem ment számomra túl könnyen a szakma megtanulása. Ahogy haladtam évről évre az osztályok elvégzésével a szakmunkás suliban, úgy egyre inkább kezdett fogyatkozni a lelkesedésem. A gyakorlati órák során kezdtem úgy érezni, hogy ez nem megy nekem, ez nem az én műfajom. Sokszor nem úgy készítettem el ételeket, ahogy kellett volna, aztán végül feladtam. Úgy gondoltam, ami nem megy, azt nem erőltetem.

Egy nap fogtam magam és kiiratkoztam az iskolából, így sajnos szakma nélkül maradtam. Ezek után nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy mihez kezdjek, mivel foglalkozzak, valamennyire elveszettnek éreztem magam. Nyilván rossz döntésnek gondolták mások körülöttem, de én valamiért úgy éreztem, hogy nem bántam meg, hogy ezt megléptem. A cselekedetem után azonnal munkába álltam, még pedig közmunkásnak álltam. Korábbi írásomban már írtam, hogy milyen helyeken dolgoztam, így ezt most nem részletezem. Az első munkahelyemtől kezdődően sok idő eltelt és az élet, aztán úgy hozta (sok megpróbáltatások során), hogy most egy olyan helyen dolgozom, ahol, ha teljes mértékben ugyan nem is, de részben közöm lett ahhoz a szakmához, amiről gyerekként ábrándoztam, amiről lemondtam. Sok ilyen és ehhez hasonló cselekmény megtörtént az idők során számomra és ilyenkor általában elgondolkozom, hogy mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha másképp döntök? Akkor jobb életem lett volna? Sikeres lennék? Milyen emberekkel hozott volna össze a sors? A jelenlegi barátaimmal ugyan úgy megismerkedtem volna? Még sok egyéb kérdés megfordul ilyenkor a gondolataimban, de nyilván ezt már nem tudom meg soha. Valahol a lelkem mélyén örülök, hogy ez így alakult és ott tartok jelenleg, ahol most vagyok. Lehetséges, hogy nem vagyok maximálisan boldog és még keresem a helyem a világban. Lehet, hogy nem fogom már sokra vinni, de az is lehet, hogy tévedek. Sokszor volt kisebb dolgokban szerencsém. Volt, hogy a padlón voltam és volt, hogy úgy éreztem nincs tovább, mert annyira szörnyen mentek a dolgaim. Az élet azonban mindig úgy hozta, hogy mindig akadt egy kis reménysugár és mindig fel tudtam állni a padlóról. Akár segítséggel, akár anélkül. A jövő kifűrkészhetetlen. Bármilyen meglepetésben lesz is még részem, bármit is tartogat számomra a sors, bátran állok elé a kihívásoknak. Egy azonban biztos. Az a bizonyos gondolat mindig ott fog motoszkálni a gondolataimban: Mi lett volna, ha...?

Az ember egy társas lény. Egy társ mellett fontos az is, hogy mellettünk legyen egy barát (vagy akár több is). Unalmas is lenne az élet barátok nélkül, hiszen ez teszi jobbá, szebbé a történéseinket az időnk során. Vannak akiknek egy életen át tart és vannak akiknek folyamatosan váltakoznak. Újak lépnek be, akik aztán vagy lemorzsolódnak vagy ha szerencsénk van megmaradnak. Emlékeim mélyén még bennem vannak a gyerekkori barátságaim. Óvodás időszakomról már aligha van valami bártságról szóló történet bennem, de annyi biztosan, hogy ott is akadt egy-két barát akik még rémlenek haloványan számomra. Ezek még nem voltak olyan nagy barátságok. Aztán jött az általános iskola, ahol új közösségbe csöppentem és magamba forduló személyiségemből adódóan nem volt nyitottságom osztálytársaim felé bátran nyitni. Valahogy még így is sikerült kettő jó barátot szereznem, akiket nem zavart, hogy olyan vagyok amilyen. Akkoriban gyerekfejjel nem is törődtem, hogy majd hogy alakulnak ezek a barátságok a jövőben. Egyszerűen csak örültem a helyzetnek és boldog voltam, hogy vannak akikkel el tudok lenni. Úgy gondoltam akkor, hogy ez soha nem fog elmúlni és örökké fog tartani. A sors azonban néha másképp alakítja a dolgokat. Tulajdonságomból adódóan az osztálytársaim nagy része utált. Piszkáltak és csúfoltak, ami évekig eltartott, egészen 8. osztály végéig. Eleinte csak néhányan, aztán későbbiekben már mind ellenem voltak és minden nap rossz passzban éreztem magam, amikor nap mint nap be kellett járnom ebbe a közösségbe. Egy ideig még nem volt olyan borzalmas az helyzet, hiszen még ott volt a számomra két legjobbnak hitt barát, akik még reményt adtak nekem. Reményt hogy mindig vannak akik még mellettem vannak. Egyik napról a másikra azonban ők is elfordultak tőlem és ez a hosszú és örökké tartó barátság egyszer s mind megszünt létezni. Beálltak a többiek közé ők is és én magamra maradtam. Ennek ellenére erős maradtam, de iszonyú csalódott voltam és elhatároztam magamban, hogy nekem nem kellenek barátok, nincs szükségem rájuk.

Ahogy teltek múltak az évek barátok nélkül, úgy egészen hozzászoktam ahhoz, magam vagyok. Munkáim során akadtak olyanok akikkel összebarátkoztam, de azok csak addig tartottak amíg együtt dolgoztunk.Eddigi életem során jöttek-mentek a barátok. Nehéz pillanataiban Sokszor éreztem úgy, hogy jól jönne egy barát, de már kezdtem hozzászokni a helyzethez, hogy magam vagyok, ami nem egy jó dolog. Az élet azonban sokszor kiszámíthatatlan és adódhatnak váratlan meglepetések. Amikor nem is számítottam rá, valami furcsa módon a sors elém tolt az évek során olyan embereket, akikről nem is gondoltam, hogy barátaim lesznek számomra. Adódtak olyan helyzetek, amikor már azt éreztem nincs akire számíthatnék, aki segíthetne nekem a problémáim megoldásában, akkor jöttek olyanok, akik mellém álltak a bajban, a nehéz időkben és már évek óta az életem részei. Nem sok ilyen barát akad számomra, de örülök, hogy megismertem őket és számíthatok rájuk. Akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok, minden hibámmal és ballépéseimmel együtt. Akik igazán őszinték és ha valami nem tetszik, vagy problémájuk van velem, akkor azt meg is mondják a szememben. Gyerekkorom óta sokat változtam és így harminc évesen már más a meglátásom a barátságot illetően is. Így, hogy mostanában nyitottabbá váltam, könnyebben barátkozom, de azért odafigyelek, hogy kinél mennyire nyíljak meg és kinél maradjak tartózkodóbb. A jövőben kíváncsian várom, hogy milyen embereket gördít elém az élet, kivel marad meg tartósabban a barátság és kivel nem. Nyilván nekem is tennem kell ezért és ha úgy alakul, akkor életre szóló barátságok maradnak meg számomra.

Ó, azok a régi szép idők. Amikor még gyerekként semmi gondunk nem volt és önfeledten játszottunk. Még nem volt se okostelefon, se számítógép, se internet. Emlékszem, hogy mennyit labdáztam, társasoztam, fogócskáztam, bújócskáztam. Amikor még télen nagy havazások voltak és angyalt csináltam a hóban vagy szánkóztam vagy hóembert építettem. Amikor rádióból hallgattam a zenéket és vettem fel a számomra legszimpatikusabb zenéket kazettára.

Visszatekintve csodás gyerekkori élmények keringenek emlékeimben. Szinte mindenki úgy is tekint vissza kiskorára vagy akár néhány évre is, hogy régen minden jobb volt. Azonban hiába gondolok a régi időkre úgy, mintha minden szép és csodás lett volna, nem volt az. Legalább is nem mindig. A múltba vissza-vissza pillantva valamiért jobbnak tűnik, mint ami most van, most zajlik velem, körülöttem. Nyilván sokan mások is így vannak ezzel. Valószínű a jövőben majd a jelenlegi időszakunkra gondolunk úgy vissza, hogy minden sokkal jobb volt, pedig valószínű, hogy nem teljesen így van. Manapság már más világ van és talán ezért érzem úgy, hogy nem olyan felhőtlen minden. Felnőttként már más világ van és ez nem csak a mai modern kor miatt van. Azonban lelkem mélyén még mindig ott lakozik valemennyire a gyermeki énem. A jelen is lehet csodás, ha azzá teszük és úgy éljük, ahogy azt gyerekként tettük. Már nyilván nem lesz ugyanaz, mint akkor, hiszen a világ változik és mi emberek is változunk, de a gyerek ott lapul bennünk mélyen. Vannak akik magukba rejtik és vannak akikből előfordul, hogy néha-néha ki-kivánkozik. Persze, olyanok is akadnak akik soha nem nőnek fel. Mindenből ki lehet hozni a jót, sőt a legjobbat.

Igyekszem így felnőtt fejjel úgy élni, hogy szép legyen a jelen, hogy a jövőben úgy emlékezzem majd vissza, hogy csináltam amit jónak láttam (még ha esetleg hibáztam is) és erre az időszakra is úgy tekinteni majd büszkén, boldogan, hogy megtettem amit szerettem volna, elértem az ideális céljaimat, kipróbáltam új dolgokat, belevágtam új lehetőségekbe. A múlt már elmúlt akár jól vagy akár rosszul, de a jelenben mèg tehetünk csodás és jó dolgokat, a jövő pedig még talány, de ha megfelelő lépéseket teszünk felé, akkor az már nagyszerű.

Az élet változó és különféle változások fordulata történik nap, mint nap. Azonban a mai világban sajnos nem minden olyan szép és jó. Bár valószínű régebben sem volt ez így. Manapság az emberek nem igazán foglalkoznak a másikkal. Talán a felgyorsult, modern, digitalizált világnak is köszönhető, de ez így nem jó, ahogy a társadalmunk többsége viselkedik. Ez a jelenlegi változás viszont nem jó. A hírekben szinte mindennapos a negatív hír, mint például az erőszak, gyilkosság. Szinte már alig van olyan, aki manapság becsületes, őszinte és önzetlen tud lenni. Ezek a tulajdonságok már ritka kincsnek számítanak. Sok szülő nem foglalkozik a gyerekével vagy nem neveli megfelelően és ennek hatására az iskolában előfordulhat, hogy ő lesz az aki egyfolytában piszkálja és csúfolja a másikat, esetleg bántalmazza társát, társait. Nem csak az iskolában, de mindenütt ott van a sok negatívum és az egész világ szinte már kifordul önmagából. Az emberek már nem tudják kibe bízzanak, mert sose tudni ki árul el, ki nem beszél ki a hátad mögött, kire számítson. Már szinte alig van olyan, aki segítőkész lenne. Sok olyan videóval találkoztam már az interneten és nem egyszer olvastam is ilyen témáról, hogy valaki rosszul lett vagy bajba került az utcán, az embertársai pedig nem törődve ezzel ballagtak tovább, mint ha mi sem történne körülöttük.

Szomorú és szívfájdító számomra, hogy így semmibe veszik eggyesek a bajban lévőket. Rengetegszer csalódtam én is már másokban, olyanokban is akiket barátként tekintettem. Már nagyon megválogatom azt, hogy ki az akiben megbízhatom, aki tényleg igaz barátnak tekinthető és odafigyelek, hogy kinek mit mondok. Ha látom, hogy felszáll a buszra egy idős néni vagy egy idős bácsi, átadom neki a helyemet. Ha valaki megbotlik az utcán felsegítem. Ha valaki odajön hozzám az utcán útbaigazítást kérni, akkor segítek neki. Ezek apró kis dolgok ugyan, de ezzel is akár sokat segíthetünk. Jó példát mutathatunk másoknak és ha minél többen segítünk, akár csak kisebb dolgokban is, már jó irányba tartunk. Valószínű, hogy a világban sose lesz minden tökéletesen szép és jó, mert mindennek megvan az egyensúlya (jó és rossz), de ha apró pici kis dolgokban jó példával jársz mások felé, akkor már beindulhat egy láncreakció. 

Éjszaka éled a Pesti nép. Legalább is a főváros nyüzsgő mélyében, ahol a sok-sok fiatal beleveti magát a bulik világába. Pár napja én is belevetettem magam a város éjjelébe, csak hogy nem a hemzsegő szórakozóhelyek tömkelegébe, hanem egy magamhoz illő nyugisabb rendezvényre, egy pszichológiai játék estre tértem be, ahol már nem először fordultam meg. A szokott kis helyre belépve egy hangulatos, retro stílusú bár látványa tárult elém. Egy részen 70-es, 80-as évekbeli bútorok bújnak meg teli pakolva tányérokkal, poharakkal. A falakon itt-ott különféle fekete-fehér képek találhatóak, valamint díszhalakkal teli akvárium is megpillantható. (Ez is egy hasonló rendezvény, mint a ki vagyok én? Ki vagy te?, amiről már írtam korábban. Annyi a különbség, hogy itt dixit kártyák segítségével kell játszani. A feladatok és a szabályok itt is ugyanazok).

Betoppanva, már el is foglaltam a sarokban lévő asztalnál az egyik ismerősként meglátott kényelmes karosszéket. Itt már ketten is ültek és elég bátran el is kezdtem velük beszélgetni. Ekkor már határozottabban álltam neki számomra ismeretlenekkel csevegni, bár a szokott izgalom még bennem volt. Aztán elkezdődött a játék és sorsolás alapján kiválasztott asztalhoz fáradtam. Minden asztalnál volt egy megadott téma egy pszhichológus által, amit aztán meg kellett vitatnunk egymással. Összesen négyszer kellett asztalt cserélni az est folyamán. Különféle témák voltak megadva, mint például a lázadás vagy a stratégiai váltás az életünk során. Elég könnyenen ment számomra a komunikáció, az első alkalomhoz képest. Könnyebben, lazábban tudtam venni az ismeretlenekkek való társalgást. A 4 helyváltás közül csak egy olyan asztaltársaság volt, ahol úgy éreztem, hogy nem igazán tudok köztük kibontakozni, némi klikkesedés is kialakult és el is terelődött a szó a megadott témától. Volt olyan kör is, ahol megkérdeztük egymástól ki mivel foglalkozik, mit dolgozik. Itt kicsit stressz helyzetben éreztem magam, ugyanis olyan foglalkozások hangzottak el mint például: social menager, programozó. Én kis társaságban üldögélve, szerényen csak annyit feleltem, hogy konyhán dolgozom. Azonban megkönnyebültem, amikor nagy vidáman felkiáltottak, hogy végre valaki, aki nem számítástechnikával foglalkozó munkát végez. Lelkem mélyén volt bennem egy kis félelem érzet, hogy majd esetleg lenéznek, de szerencsére nem így történt. A játék végén, az utolsó kör volt számomra a legjobb. A negyedik cserénél lévő személyek voltak számomra a legszimpatikusabbak. Nagyon könnyed társalgást tudtunk egymással folytatni és könnyedén meg tudtuk beszélni a megadott témát. Amint véget ért a játékmenet, mi még továbbra is egymás körül ültünk és egy igazán kellemes és mély beszélgetést tartottunk.

Jó érzéssel töltött, hogy ilyen kedves és megértő emberekkel ismerkedhettem meg. Az idő telt és lassan elszállingóztunk. Mindannyian elbúcsúztunk, de talán ez a búcsú nem végleges és még találkozunk ilyen és ehhez hasonló rendezvényen. Még akár új barátokra is lelhetek ha úgy alakul, ha az élet úgy hozza. Összességében kellemes kikapcsolódás volt számomra szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus illetőkkel. Érdekes volt, hogy ki mennyire tud idegenekkel szemben megnyilni, mit oszt meg az életéből vagy mennyire tartózkodó másokkal szemben. Talán egy kicsit póker szerű volt ez az egész. Egy kicsit taktikus is. Az este végén örömteli hangulatban tartottam hazafelé, tudván, hogy nem ez volt számomra az utolsó ilyen rendezvény, amin részt vettem. Legbelül éreztem, hogy találkozok még néhányukkal a társaságból és kíváncsian kezdtem el várni, hogy a legközelebbi alkalommal milyen személyekkel hoz össze ez a rendezvény.

Mi emberek, folyton a legjobbra igyekszünk törekedni. Igyekszünk, hogy megfeleljünk bárhol bármiben. Legyen szó például arról, hogy ha valahol egy új társaságba kerülünk (új osztály, új szomszédok). Szeretnénk jó benyomást kelteni másokban, megismertetni magunkat mással, másokkal. Így van ez akkor is, ha egy új munkahelyre kerülünk. Mind mindenki, én is arra törekszem, hogy lehető legjobb formámat hozzam. Azonban, ahogy általában másokkal is, előfordul, hogy nem mindig alakul, úgy a munka, ahogy az elvárható lenne. Magánéleti gondok vagy akár stressz miatt. Viszont ha egy olyan társaságban dolgozol, ahol megértőek és segítőkészek a kollégák, akkor könnyebb ezáltal egy rossz munkanapon átesni. Hiszen ha egy olyan helyen robotolsz nap, mint nap, ahol egyfajta negatív felfogású, rosszindulatú személyekkel vagy körülvéve, akkor még inkább kedvetlenül érzed magad. A mai világban nehéz is megfelelő munkahelyet találni. Olyan helyet, ahol számíthatsz a kollégákra, ahol megbecsülnek, ahol támaszok lehettek egymásnak. Nyilván a kereset is fontos, de maga a környezet is. Életművésznek tartom magam mivel sok helyen megfordultam. Ahogy az életem során, úgy a munkahelyekkel sem voltam túl szerencsés. Voltam közmunkás, cirkuszban segédmunkás, gyári dolgozó, postás, futár, vagyonőr és több helyen mosogató, illetve konyhai kisegítő. Nyilván számít, hogy hosszabb ideig megmaradjunk egy munkahelyen és kitartóak legyünk, még ha nem is érezzük olyan jól magunkat azon a bizonyos melóban. Viszont (talán) a lelkem mélyén mindig is a legmegfelelőbb munkát kerestem a magam számára.Volt ahol hosszabb volt ahol rövidebb ideig dolgoztam. Volt olyan ahonnan én jöttem el, volt olyan amit a covid miatt vesztettem el és volt olyan ahonnan elküldtek, mert nem feleltem meg. Volt ahol keveset fizettek és ahol a főnök semmibe vette a dolgozókat. Hosszú és kanyargós út vezetett a megfelelő helyre.

Jelenleg konyhai kisegítőként dolgozom, ahol olyanok vagyunk mint egy nagy család. A szerencsének köszönhetem, hogy idekerültem. Éppen alkalmi melókból éldegéltem és feladva azt, hogy már sose fogok találni magamnak egy ideális állást, mit sem sejtve, hogy mi fog rám várni, rábukkantam egy helyre, ahova jelentkeztem, mint beugrós mosogatós. Már elsőre éreztem, hogy van itt valami jó, valami különleges. Elkezdtem több alkalommal is idejárni. Eleinte csöndes és zárkózott voltam, mikor idekerültem. A munkatársak nagyon barátságosak és közvetlenek voltak. Talán jobban is mint bárhol, ahol azelőtt dolgoztam. Valahogy kezdtem otthon érezni magam (lassan feloldóttam). Telt múlt az idő és én alkalmiból állandóvá váltam; zárkózottból, nyitottabbá váltam; csendesből, beszédesebbé váltam. Ahogy egy kis mértékben változtak a tulajdonságaim, úgy munka terén is elkezdtem fejlődni. Nincs nagy önbizalmam és talán ez is tartott vissza a fejlődés útja felé. Már jó ideje itt dolgoztam, amikor kollégáim elkezdték hajtogatni, hogy tanuljak meg salátázni, desszerteket készíteni. Én azonban féltem. Egyszerűen nem mertem egy ilyen (számomra túl kockázatos) dolgot betanulni. Rettegtem, mert a gondolataim állandóan azon jártak, hogy mi lesz, ha elszúrom, ha nem sikerül betanulnom. Egyszerűen stresszeltem emiatt. Ők azonban nem adták fel (már rojtosra rágták mind két fülemet). Eltelt pár hónap és továbbra is igyekeztek rábeszélni a dologra. Nagy nehezen aztán be adtam a derekam. Bíztak bennem, jobban, mint én magamban. Nekik köszönhetően rájöttem, hogy (ha mindenre nem is) de képes vagyok bizonyos dolgokra, képes vagyok fejlődni. Ma már több mindent megcsinálok, amit eleinte nem. Bárhol is dolgoztam az életem során, soha nem voltak velem sehol olyan bizalommal, mint itt. Hálás lehetek a sorsnak, hogy egy ilyen nagyszerű helyre kerültem, egy ilyen fantasztikus csapat közé.

Nem állítom, hogy minden szép és jó itt. Volt hogy veszekedtünk kollégákkal, de mindig megoldottuk, megbeszéltük a problémákat. Sokan keresik az álommelót. Vannak akik meg is találják és vannak akik nem, vagy nem mernek lépni egy jobb lehetőség felé. Persze sok szempont függ a megfelelő munkahely megtalálásához. Tudom, hogy jelenlegi állásom nem egy álommeló, de a közeg, a megbecsülés, a hangulat teszi számomra megfelelőnek. Vissza révedve a múltban lévő melóimhoz, akármilyen rossz is volt mind, azért élettapasztalatokat összecsipegettem itt-ott.

Budapest egy nyüzsgő város, teli élettel és lehetőségekkel. Különféle változatos rendezvényekkel és programokkal. Koncertek, fesztiválok, kulturális rendezvények és éjszakai szórakozóhelyek tömkelege. Mindenki megtalálhatja a magához való kikapcsolódási lehetőséget, ahhoz, hogy új élményekkel gazdagodjon, új embereket ismerjen meg vagy, hogy egyszerűen csak elfelejtkezzen egy kicsit a hétköznapi jól megszokott monoton életéről, hogy kiszakadjon abból a bizonyos mókuskerékből.

Egy magam fajta zárkózott személyiség, azonban nehezebben boldogul e téren. Talán egy részt a megszokás teszi, talán az, hogy sokat csalódtam másokban, de elvagyok szabadidőmben a négy fal között a kis szobámban, a képernyő előtt ülve, a világháló éterében elmélyülve, belesüllyedve. Azonban, ahogy idősödöm egyre inkább villan be a gondolatomba, hogy ezen változtatni kell, ez így nem jó. Az élet rövid.Ha ezen változtatni szeretnék, akkor meg kell ragadnom a lehetőségeket, erőt venni és összeszedni magam. Nem sok barátom van és nem sok embert ismerek, de örülök, hogy azon kevés személy akiket ismerhetek, jó hatással vannak rám és ez jó hatással van számomra. Arra is, hogy változtassak. Talán ez is segített számomra, hogy merjek nyitottabb lenni a világ felé. Nemrég történt, hogy találtam egy magamhoz való programot. Egy Ki vagyok én? Ki vagy te? nevű önismereti rendezvényt, ami lényegében az önismeretről szól.

Elérkezett a nap, és én kíváncsian vártam, hogy vajon milyen lesz, hogy fogom ott érezni magam, milyenek lesznek az emberek, mit fog adni számomra ez a kikapcsolódás. Nem csak kíváncsi voltam, de izgultam is, izgultam, mint egy kisdiák dolgozatírás közben, ahogy a tollát birizgálva feszeng, hogy jól sikerül-e megoldani a kérdésre adott válaszokat. Amikor betoppantam a helyszínre (ami egy bár volt), körülnézve a helyen, nyugodtan tisztáztam magamban, hogy elég hangulatos kis hely, majd a bejáratnál álldogáló kedves, jókedélyű rendezvényszervező hölgynél megtudtam, hogy mi is lesz a feladat, mit kell csinálni. Lényegében az volt a teendő, hogy minden jelenlevő le ül egy asztalhoz tetszés szerint, majd néhány szervező végig sétálva az asztaloknál, osztogattak sorszámokat (lefotdítva), majd húzni egyet és ahhoz az asztalhoz kellett ülni, amelyik számot húztuk. Az este folyamán 4-szer kellett más-más asztalnál ülni. Minden egyes körben meg volt adva egy téma egy szervező által, amit meg kellett vitatnunk egymással (akikkel együtt ültünk). Visszakanyarodva a történetben, miután minden infót elégedetve megtudva a rendezvényszervező hölgytől, el kezdtem körbenézelődni és azon morfondíroztam, hogy hova is üljek,kikhez, hiszen nekem nem megy ez olyan könnyen, nem vagyok egy társasági ember. Ahogy pásztáztam a tekintetemmel az asztalokat, nehéz helyzetben éreztem magam, de aztán hosszas gondolkodás után a bár egy szerény kis sarkában helyet foglaltam egy kényelmes karosszékben. Itt egy idősebb úr , illetve egy lány ült. és hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Számomra meglepő volt, hisz nem vagyok bőbeszédű. Lehetséges, hogy bátrabb lettem komunikáció terén? Na de, hogy lehet ez? Hiszen nagyobb társaságba nehezen nyílok meg, még akkor is ha csak 2 emberrel beszélgetek éppen. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Egyenlőre azonban válaszra nem leltem az elmém rejtelmeiben.A társalgás után a 2 illető felvetett egy érdekes kérdést. Mégpedig azt, hogy ha majd a rendezvény végeztével kilépek az ajtón, akkor hogyan szeretnék távozni innen, mi az amit elvárnék magamtól, mi az a bizonyos valami ami után azt mondhatom, hogy igen, megérte eljönnöm ide. Ilyen elgondolkodtató kérdésekre általában nagyon kell törnöm a fejem, belül mélyen alaposan meg kellett rágnom magamban a kérdést. Egy pillanatra talán át is villant a fejemben, nehogy valami butaságot válaszoljak rá. Végül azt válaszoltam, hogy szeretném ezzel azt elérni, hogy merjek bátrabb lenni komunikáció terén, merjek nyitni emberek felé, barátságosabb lenni, illetve, hogy ezáltal önbizalmat szerezzek. Lényegében változtatni a zárkózott személyiségemen. Ezek után el is kezdődött a játékos önismereti est. Meglepő és érdekes volt ez az egész. Ahogy leültem az aktuális asztaltársasághoz nem igazán éreztem magam izgatottnak, eléggé nyugodt voltam és elég jól eltudtam beszélgetni számomra ismeretlenekkel különféle témákról, akár a szervezők által megadott kérdésekre válaszolva akár olyan dolgokról ami éppen eszünkbe jutott. Olyan témákra kellett keresnünk a válaszokat, hogy mit vinnénk magunkal egy lakatlan szigetre és vajon túlélnénk-e ott, vagy hogy szeretnénk-e a jövőbe látni, ha lenne rá lehetőségünk. Azonban volt egy olyan feladat, hogy a körülöttünk ülőkkel kellett egymásról, ismeretlenül jellemeznünk őt. Rólam szinte rám jellemző dolgokat mondtak (pl.: kedves vagyok, nagy a szívem, jókedvű vagyok, nyugodt természetű vagyok). Akik engem ismernek, általában nehezen ismernek ki engem, ezért is döbbentett meg, hogy ismeretlenül így beletrafáltak a rám jellemző tulajdonságaimba mások.

Számomra egy nagyszerű élmény volt részt venni egy ilyen fajta szórakoztató programon. Nem csak azért, mert kimozdultam otthonról, hanem mert őszintén szólva ráébredtem arra, hogy, ha nem is teljes mértékben, de változtam. Elég könnyen ment a társalgás másokkal és elég jól megoldottam a feladatokat a többiekkel együtt. Igaz ugyan, hogy nagyon sokat azért nem járt a szám, de fejlődtem. Ha mondjuk 10 évvel ezelőtt vettem volna részt egy ilyenen, akkor valoszínű egy mukkot se szóltam volna és nem mertem volna odamenni két feladat közti szünetben senkihez se beszélgetni. Összességében jót tett nekem ez az egész, nem csak azért, mert jól éreztem magam, hanem mert átértékeltem magamban bizonyos dolgokat, bizonyos változásokat. Évről évre, idősödve, változok. Nyilván nem csak én, hanem sokan mások is, és ahhoz, hogy változtassunk olyan tulajdonságainkon, mint pl: a zárkózottság vagy az önbizalom hiányosság tenni kell érte. Természetesen ez nehéz, nem egyszerű, ahogy az élet sem. Viszont, ha olyan emberek vesznek körül, akik kedvesek és pozitív hatással vannak rád, (legyen az akár egy ismerős vagy egy ismeretlen) akkor az jó, hiszen részben ők is hozzásegítenek ahhoz, hogy változz vagy változtass, akár egy rossz tulajdonságodban, akár az élet különféle gondjaiban. Azon a bizonyos ajtón kilépve hátam mögött hagytam valamit. Valamit, ami ott is marad.

 Ha tetszik a blogbejegyzés, kérlek, nyomj a like gombra, oszd meg és ajánld másoknak is.

https://facebook.com/groups/1943005809450515/

A változás szele mindenütt ott van. A fák lehullajtják levelüket, a nyári hőséget fellváljta a hűvös őszi idő, a nap meleg sugarait eltakarják a felhők. Ahogyan az időjárásban vagy a természetben, úgy az embereknél is rendszeres a változás, ami valami újat hoz az életbe, legyen az akár jó vagy rossz, kockázatos vagy biztonságos, veszélyes vagy veszélytelen. A változások mindenképp egy új dolgot hoznak számunkra, ami egy új kezdetet is jelent (valami újat).

 Egy új kezdet mindig nehéz, nekem legalább is mindig az volt. Túlzottan féltem, hogy mi leselkedik rám a jövőben. Nyilván nem szeretek kockáztatni (kockázatosan élni), de az életem során sokszor adódott úgy, hogy olyan kockázatokat tettem, ami meggondolatlannak vagy túl butaságnak tüntek. Viszont ha ezek nem történtek volna így, akkor az életem során talán nem adódtak volna úgy a dolgaim, ahogy. Hiszen ha nem így lett volna, akkor esetleg sok jó dolog nem úgy alakult volna számomra, ahogy aztán megtörténtek. Akkor meglehet, hogy soha nem lelek igazi őszinte barátokra vagy nem találok rá a jelenlegi munkahelyemre, ahol egy családias és összetartó csapattal dolgozhatok együtt. Végül is kockázat nélkül nem élet az élet és nyilván van, hogy adódnak olyan kockázatok is amikből aztán nem jól sülnek ki a dolgok, de ezekből lehet persze tanulni.

Az, hogy én most egy blogot írok, amibe most kezdtem bele szintén egy kockázat, hiszen nem vagyok se író, se költő, de bízom benne, hogy menni fog és idővel ezzel tevékenykedhetek. Előfordulhat persze, hogy nem lesznek olvasóim, mert mondjuk nem fog jól menni, mert esetleg nem ez az én műfajom és az élet valami mást tartogat a számomra, de az is lehet, hogy tévedek és ebben lesz sikerem és ebben lelem majd az örömömet (nem csak én, hanem ti is akik olvassátok a blogomat). Viszont, ha nem kezdek bele sose tudom meg. Ha úgy alakulna, hogy ez nem menne nekem, akkor biztos vagyok benne, hogy azért volt, mert valami változás, valami jó változás kezd kialakulni számomra a jövőben. Én viszont bízom abban, hogy a mindennapos történéseimből csipegetve, szemezgetve, megosztva veletek tudok majd segíteni, pozitívan látni és gondolkodni dolgokban. Ezzel tehát elkezdődik egy változás, ami egy bizonyos kockázattal is jár, de mind tudni lehet ez már csak ilyen mindennapos